Pécsett születtem, a gyerekkorom olyan volt, mint egy minta. Testvér, kutya, nagymamák, nagypapa, szülők, akik nem váltak el és szerettek engem, szép ház, sok barát, barátnők, sport, szerelem minden, amit akartam. Leérettségiztem, Budapestre mentem a Kodolányi János Főiskolára jártam. Azért, hogy főiskolai éveim gondtalanul teljenek pénzre volt szükségem, így weboldalak írásából tartottam el magam. Szerettem írni, és állítólag jó is voltam benne. Egyik tanárom szerint örüljek, hogy máshogy van bekötve az agyam és máshogy látom a dolgokat, mint mások, ebből lesz belőlem valaki. Soha nem értettem mire gondol.

Körülbelül első év második félévében döntöttem el, hogy egy gyógyszergyár PR-se leszek, nem gondolkodtam máson, ezt jelnek kellett volna vennem… Megismerkedtem egy gyógyszergyár marketingesével, és megmondtam neki, az ő helyére pályázok, 10 év múlva találkozunk. Mosolygott.

Imádtam az életem, volt jövőm, szerencsém és lehetőségem. Voltak ugyan problémáim, de nem érdekelt. Soha nem felejtem el, hogy a diplomavédés után oda jött hozzám a vizsgaelnök és azt mondta „maga az egyetlen az itteniek közül, akiben van tűz, és akinek van lehetősége a pályán, csak még tanulnia kell”.  Hihetetlenül büszke voltam.

Jelentkeztem a Pécsiközgázra, és 2013. szeptemberben el akartam kezdeni. Amiazóta történt később elmesélem, de előtte még mást kell leírnom magamról.

12 évig szinkronúsztam, és soha nem szerettem volna edzőként dolgozni, de így alakult. Már majdnem 5 évecsicsergő kislányokkal töltöm a napjaimat. Látom, ahogy felnőnek, és soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet szeretni őket. Sokat tanultam tőlük, ha mást nem is, de türelmet az biztos, bár állításuk szerint nem eleget. Jelenleg belőlük merítek erőt.

Visszatérek a 2013-ra. Nem szeretem azt az évet, átírta az életem. Augusztus másodikán egy gyógyszer miatt agyinfarktust, majd emiatt agyvérzést kaptam. Háromszor műtöttek meg és  szüleimnek azt mondták, örüljenek, hogy él a gyerekük, de nem ígérik meg, hogy „normális”leszek. A testvérem most már állítja, hogy biztos volt benne, hogy ezzel nem lesz gond, mert soha nem voltam az.

Műtét után felébredtem, és mindenki boldog volt, hogy mozog a kezem és a lábam, de nem mindent értettem, amit mondtak, és az anya, apa, Gergő és autó szavakonkívül semmi mást nem tudtam kimondani.

Szerencsém volt, mert a barátom édesanyja gyógypedagógus, így mikor kijöhettem a kórházból nem kellett hónapokig várni a logopédusra és a gyógytornászra. Sándor, a logopédusom, az elején naponta járt hozzám, és újra tanultam az órát, a napokat és az ételek nevét. Örültünk, hogy különbséget tudtam tenni a villa és a kés között. Segítségével eltudtam menni Szegedre, ahol az ország legjobb, sőt az egyetlen afáziás betegekkel foglalkozó központja található. Három hét alatt többet tanultam, mint mások, akiknek nincs ilyen lehetőségük, évek alatt. Én az elmúlt egy év alatt többet küzdöttem, mint eddig az egész életemben.

Az orvosom 2014 augusztusában, az utolsó műtétem után, megkérdezte, biztos, hogy vissza akarok-e menni az iskolába, mert lehet, nem fog sikerülni. Nem értettem a kérdését, mit csinálhatnék? Nincs könnyű dolgom, nehezen tanulok, de még a mai napig óráról órára jobban vagyok. Május végén – ha minden sikerül – fejezem be az iskolát.

Irigykedtem mások életéért, sokat gondolkodtam, hogy miért pont én, választ soha nem találtam. Az elején eldöntöttem, hogy amint meggyógyulok, mindent elfelejtek, soha többé nem akarok erről beszélni, és az életemet ott folytatom ahol 2013. augusztus 2-a előtt tartottam. Rájöttem ez lehetetlen, hiszen az életem teljesen más irányba fordult, én is más ember lettem, most nőttem fel arra, hogy segíthessek másoknak. Úgy gondolom, legkönnyebben akkor nézhetünk szembe a problémáinkkal, és feldolgozni azt, ha találkozunk legalább egy olyan emberrel, aki ugyanazt átélte, amit mi. Sokan hisznek benne, hogy mindennek oka van, próbálok hinni ebben és megtalálni a saját okomat.

Szeretettel: Orbán Orsolya

1.) Keressük fel háziorvosunk!

Ő részletesen feltárja

• a családban előforduló érbetegségeket pl.: szülők, nagyszülők betegségei, elhalálozásuk oka,
• a vizsgált személy előzetes és jelenlegi betegségeit, panaszait, kórházi kezeléseit, műtéteit.

2.)  Érdeklődjünk utána, mert döntő lehet!!!

• Belgyógyászati fizikális vizsgálat: szív, tüdő, has, máj, lép, vese megtapintása, illetve maghallgatása, valamint a végtagi erek tapintása. Vérnyomásmérés mindkét karon. A nyaki verőerek meghallgatása. Szükség esetén a nyaki verőerek Doppler (ultrahang) vizsgálata (beutaló köteles).
• Első szintű laboratóriumi vizsgálat: vércukor, koleszterin, HDL-koleszterin, triglicerid, kreatinin.
• Második szintű laboratóriumi vizsgálat: vércukor, koleszterin, HDL-koleszterin, triglicerid, kreatinin, homocystein, C-reaktív protein, Chlamydia pneumoniae.

A vizsgálati eredményekről összefoglalót készítünk, amely tartalmazza a kialakított véleményt, és magában foglalja a javaslatot is.

Carotis Doppler vizsgálat.(Tudomásom szerint a háziorvos nem adhat erre beutalót, csak szakorvos (pl. ideggyógyász). A vizsgálat egy nyaki, UH., amely Tb. által támogatott, amennyiben azt Tb. által finanszírozott egészségügyi szolgáltató végzi. EHHEZ RAGASZKODJATOK LÉGY SZÍVES!!!

A háziorvos dönt, de ha te nem vagy megelégedve a döntésével, akkor álljál le vitatkozni vele, mert a TE életedről van szó!

UI.: Én nem álltam le vitatkozni az orvosommal, buta voltam!

Ha munkahelyed van, akkor INGYEN kivizsgálnak!

2005.

Az év szeptember elejéig nagyon jól sikerült. Egy nagy álmom vált valóra: London, egy hét. Előtte Amszterdam, igaz csak pár nap.

Aztán állást változtattam, ahol nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan azt elképzeltem, egészségügyi problémákkal is meg kellett küzdenem.

Családi problémák miatt, lelkileg sem voltam a topon.

Mindent egybevetve, decemberre a teljes lelki- és fizikai végkimerülés határán voltam.

Ekkor kellett döntenem: a karrieremet választom vagy az egészségemet.

Természetesen az utóbbi mellett döntöttem.

 2006.

A háziorvos elküldött kardiológiai, gyomor és pajzsmirigy kivizsgálásra, de nem találtak semmit, bár én már mondtam, hogy a nyakamból indul a fájdalom.

Valamit azért mégis csak találtak: szorongásos depressziót és elmeszesedett nyakat. Arra gondoltam, ha nincs más szervi bajom, elmegyek csontkovácshoz, mert ő eddig is segített. Először, márciusban ez így is volt.

Aztán áprilisban megint problémáim adódtak (fájt a nyakam, szédültem):

És mint utóbb kiderült: A kezelés után egy rög a fejemben elindult, majd elzárta az oxigén útját az agyam felé.

Ettől egy kicsit megszédültem, de pár pillanat után elmúlt. A rendelő előtt összefutottam egy kedves ismerőssel. Beszédbe elegyedtünk, majd pá perc múlva elkísért sétálni. Az út felénél annyira szédültem, hogy visszakísért a kocsimhoz. „Ne indulj így” – mondta. „Felhívom a férjem, hogy jöjjön értem” – válaszoltam. Még volt időm szólni, hogy hívják a mentőket.

Aztán elájultam, és hetekre elvesztettem az időérzékem. Április 25-én este pedig a régi énem meghalt.

Ami ez idő alatt történt:

Kijött egy mentő, azt mondta epilepszia, és mivel nem tudott intubálni, úgy döntött, hogy hív egy roham-mentőt. Intubáltak, majd a Szent Imre Kórház sürgősségijére vittek. Ct és nyaki RTG után nem találtak semmit. A MÁV Kórházba ment tovább velem a mentő, ahol menthetetlennek találták az állapotom. Nagy kiterjedésű agyi trombózis. A mentős beszélt az Országos Klinikai Idegtudományi Intézettel. Vártak! Hajnali 1 körül kerültem oda. A rögoldásos műtét több mint négy órát tartott. Utána egy hétig mesterséges altatás és gépi lélegeztetés következett, ja és szondás táplálás, mert nem volt garatreflex. Május 5-én visszakerültem a Szent Imre Kórház Neurológia Intenzív Részlegére. Epikrízis: „statusa igen lassan, de javul. Depressziós – folyamatosan hallucináltam, üldözési mániám volt (úgy éreztem egy-két ember kivételével, mindenki meg akart ölni, teljesen eltorzítottam az eseményeket.), beszélni nem tudtam-. Garatmetszés után, kis légzéstámogatással bár, de tud maga lélegezni. Renyhe garatreflex. Hólyag katétert eltávolítani nem sikerült.”

Május közepén átraktak a Kórház Stroke részlegére. Állapotom tovább javult. Megkezdték a gyógytornát. Kiderültek a hallucinációim.

Május 23-án felvettek a budakeszi Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Hemiplégia Osztályára.

Diagnózis: „Agyi infarktus, féloldali (jobb) spasticus bénulás, aphasia (beszédképtelenség), dysarthria és anarthria (a beszédmozgások koordinációs kivitelezésének zavarai) dysphagia (nyelési nehézség), dysphonia (hangképzési zavar, fuldokló jellegű beszéd), organikus hallucinózis.”

Az osztályra érkezésemkor hihetetlenül együtt érzett velem mindenki, olyan elesett voltam. Az ápolók egyik kedvenceként -hiszen az osztályon 65 év körül volt az átlag életkor, és én 36 éves voltam- több törődést kaptam. Ma már látom, hogy sajnos fiatalabbakat is érintett ez a betegség! Olyan fiatal emberekkel kerültem kapcsolatba a stroke kapcsán, aki még nincsenek 30 évesek sem! L

Kedvenc voltam azért is, mert tíz körömmel kapaszkodtam az életbe. Nem is értettem. Immáron újjászülettem! Tetszett, aki az álarctól megszabadulva lettem!

Kb. egy hónapig tartott a „nehezen gyógyuló” időszakom. A lányom (aki akkor még csak 10 éves volt) erre úgy emlékszik: „Borzasztó volt, ahogy a kerekes székben ülve, csorgott a nyálad!”.

Aztán –ahogy leálltak a nyugtatóval – mintha láncaimtól szabadítottak volna meg. Viharos gyógyulásba kezdtem. Már nem aludtam el annyiszor. Kivették az orr-szondámat, a hólyag katéteremet. Egyre könnyebben ment a beszéd és a rágás. Járni is könnyebben tanultam. Ergoterápiára (elsősorban motorikus funkciók fejlesztése, speciális gyakorlóeszközökkel) is bekerültem. A jobb vállamat fejlesztették leginkább. Volt egy füzetem, rendszeresen gyakoroltam az írást. Olvasáskor már nem folytak össze a betűk. Sőt, behozattam egy angol könyvet is!

Most már én segítettem a betegtársaimnak!

Egy hónap telt el, és végre hétvégére haza mehettem. Kimondhatatlanul örültem, két hónapja nem voltam otthon. A macskám megsértődött. Innentől minden hétvégén otthon voltam. Ilyenkor a férjemmel – aki az első naptól, minden áldott nap mellettem volt – sokat gyakoroltuk a járást. Kitűnő ápoló és gyógytornász volt. Örök hála! Egyébként villamosmérnök.

Augusztus 4-én végleg haza engedtek! A barthel- index (önellátást, mozgásterápiát méri, összpontszám 100 lehet): felvételkor: 5, távozáskor: 95.

Az elbocsátó mozgásterapeuta véleménye: „síkon személyes segítség nélkül járóképes”.

Az öröm után megjelent az üröm is:

Hogyan lesz a továbbiakban? Hiszen munkám nincs. Elég bizonytalan voltam még fizikailag, például nem mozgott a jobb lábfejem, dobáltam a lábam. Jobb kezemet, balkezes lévén elfelejtettem használni. Az egyensúlyom is hagyott némi kívánnivalót maga után!

Mégis, annyira pozitív beállítottságú voltam, meg persze a szoftverem újraindítása után, infantilis is. J Hagytam, hogy sodorjon az élet!

GYÓGYTORNA, GYÓGYTORNA és GYÓGYTORNA! Tapasztalatom szerint ez az igazi gyógyír.

Az igazi próbatétel most következett. Magam osztottam be a napomat, magam készítettem a reggelimet, és próbáltam otthon helyt állni.

Persze a család segítsége nélkül elég nehéz lett volna dolgom!

Napközben otthon egyedül, a sok-sok pihenés közt 2 perc taposógép (kapaszkodva), gyógytorna, gyógytorna, taposógép, gyógytorna.

A házimunka nem úgy ment, mint azelőtt, a jobb kezem, bár tudtam már mozgatni, de szörnyen ügyetlen volt.

A macskám lassan kiengesztelődött, bár még etetni nem tudtam, de végre foglalkoztam vele.

Két hónap után, végre újra gyógytornász foglalkozott velem is, pontosabban a peroneusz izmommal, a lábfejet mozgató izommal. Újabb két hónap s már alig volt látható, hogy húzom a lábam. Igaz, rengeteget gyakoroltam magamtól is. Lábujjhegyen járás, sarkon járás, erősítő és egyensúly gyakorlatok.*

Késő őszig, amikor a párom hazajött a munkából, labdával rehabilitált J

Aztán, amikor már nem tudtunk labdázni a sötétben, kerestünk egy lépcsőt, ahol megtanulhattam újra a „buszról le- és felszállni”. Ilyenkor mindig eszembe jut a kórházbeli első próbálkozásom. A gyógytornász odavezetett a lépcsőhöz, és, mintha a  Montblanc-ot készültem volna megmászni!

Nagyon fontos a kapcsolat a külvilággal:az én kapcsolatom: decemberben kaptam egy kis kutyát, 1 hónap múltával már kivihettem az utcára. Minden reggel megsétáltattuk egymást.

2007-2011.

Jobb kezemet továbbra sem használtam. Férjemmel együtt jártunk vásárolni, és állandóan ezt ismételte: „Bal kéz papír, jobb kéz levesz!” Bal kézben tartani a bevásárló listát, és jobb kézzel begyűjteni a vásárolni kívánt árut. Ez mégsem volt elégséges. 2007 márciusában beiratkoztam egy weblapkészítési tanfolyamra. Ami egyben számomra egy számítógép kezelői tanfolyam is volt J

Közben rendszeresen gyakoroltam a lépcsőző gépen, és egyre többet tudtam sétálni.

Rövid távú tervet készítettem, és napirendet is el kezdtem használni. Igazi csapdává tud válni, ha nincs munkahelyed, aki helyetted beosztja az időd nagy részét. Időgazdálkodás, ijesztő a szó, mégis szükség van rá, hiszen az idő az, ami nem pótolható az életedben. Ne hagyjuk, hogy kicsússzon a lábunk alól!

A betegséget megelőzően depressziós voltam, nem örültem az életnek. Azért tartom vízválasztónak a stroke-ot, és azért vélem fontosnak a gondolkodásmódunk, a személyiségünk fejlesztését – és csak zárójelben jegyzem meg, az alapítvány jövőjében is meghatározónak érzem -, mert minden a két fülünk közti területen múlik. Az egészségünk, a boldogságunk, tulajdonképpen az ÉLETÜNK!

2011. Augusztus 30-án jogerőre emelkedett a Strokeinfó Alapítvány bírósági bejegyzése.

Hiszek abban, hogy az alapítvány keretei között közösség formálódik, és tapasztalatainkkal sokaknak fogunk segíteni!

Sarkadi Gabi

Nekem agyvérzésem volt, elég nagy kiterjedésű. Előjele, rendszeresen erős migrénem volt, hetente voltam vele dokinál, nem mért vérnyomást, mert sosem volt magas. Mint utólag kiderült évekig volt kezeletlen magas vérnyomásom. Persze tünetmentesen. Hozzá jött még a stressz és túlhajtottam magam, vállalkozóként mi mást tehettem?? Aznap reggel enyhe fejfájásom volt, azért ledolgoztam a napom, teljes erőbedobással, ahogy szoktam. Délután egy óra körül kicsit megszédültem. Olyan volt, mintha kívülről látnám magam. Aztán visszatértem”ˇmagamba”, viszont a beszédem zavaros lett.

Ekkor szépen lezártam a kasszát, bezártam az üzletet, beültem az autóba és elindultam. Haza is értem gond nélkül, csak12 km, de útközben egyre nehezebben tudtam felrakni a lábam a kuplungra. Mikor kiszálltam az autóból meg kellett kapaszkodnom, hogy talpon tudjak maradni, bejöttem a házba, bezárkóztam és összeestem, még annyi erőm volt, hogy felhívjam apukámat, aki csak annyit értett, nagyon rosszul vagyok, a többi halandzsa volt. Érdekes, hallottam, hogy nem azt mondom, amit akarok, mégsem tudtam javítani. Apukám átrohant hozzánk, már nem tudtam beengedni, rám törte az ajtót, hívta a mentőket. Fájdalmat nem éreztem, később el tudtam mesélni mi történt, tudtam ki volt a mentős, emlékeztem a helikopterre, a CT-re, este tértem magamhoz, még valahogy az is tudatosult bennem, hogy lebénultam. Ekkor majdnem 41 éves voltam.

Papp Szilvia

Vilma néni története – az unoka szemszögéből

Vilma néni 77 éves, 4 hónapja kapott stroke-ot:

 

 

2015. március

Sziasztok! Én 2000. szeptemberében voltam szív műtéten, és 2008. szeptemberében a második szív műtétem volt. Azt hittem, hogy így megleszek, de tévedtem. 2009. január 12-én este mikor fürödtem olyan fejfájást kaptam, hogy azt hittem meghalok. Neki támaszkodtam a mosógépnek és onnan se kép se hang. Még szerencse, hogy bejött a férjem; különben ott elestem volna.

Hívták a mentőket. Ónos eső esett, így nagyon nehezen mentünk a kórházba. Mindvégig ájult voltam. Csütörtök és péntek kiesett az emlékezetemből. Szombat volt, arra már emlékszem. Nem tudtam a jobb felemre mozogni, beszélni. Aztán elvittek Szentgotthárdra, neki álltak a gyógytornának. Nagyon nehéz volt. Mindent újra kellett tanulnom: beszélni, tisztálkodni, tornászni, a kerekesszéket elhagyni stb. Most 4 és fél év után azt mondtam, hogy megérte. Igaz a jobb felem nem mozog úgy mint a bal; de beszélni újra tudok, a lábam elmegy, a kezem nem jó, de ez van el kell fogadni.

Én 40 éves vagyok, mást képzeltem el. Ez jutott nekem. Van, hogy sírok- jobb lesz valami? Nem. Találtam elfoglaltságot, virágozok, kreatívkodok, bonbont készítek; s mindent egy kézzel a ballal. Minden évben megyek rehabilitációra, s ott feltöltődöm. A férjem nagyon jó, segít mindenben amit nem tudok. Lehet hogy elkeseredik az ember, de fel kell állni s újra csinálni. Mind addig, míg jó nem lesz. Ha van családja az embernek, meg kell becsülnie és elfogadni a segítséget.

Riszi Marton

2012-ben kezdődött, úgy emlékszem abban az évben már szinte minden nappal gyengébb lett a fizikai teherbírásom. Ami azért meglepő, mert szinte semmi megterhelő tevékenységet nem csináltam. Volt egy tökéletesnek mondható állásom, napi 8 órában adminisztrátorként, amibe még örömömet is leltem, sőt kifejezetten szerettem. Az előzményekhez tartozik, hogy ez előtt pár évvel hasonló fáradtságot észleltem magamon, ezzel jártam különböző vizsgálatokon, akkor közepes depressziót diagnosztizáltak rajtam, ez 2011-ben egy kedvező életszakasznak köszönhetően meg is szűnt, úgyhogy valóban helyes diagnózis lehetett.

Na, de vissza a kialakuláshoz. Szóval a folyamatos fáradtság hasonló volt, mint anno a depressziónál, így mivel voltak kisebb zűrök a magánéletemben, ezúttal is erre gyanakodtam. Hiszen 24 éves voltam, mi más bajom is lehetne? /gondoltam én…/ Viszont 2012 augusztusára egyszer csak szinte egyik napról a másikra a jobb szemgolyómon szúró, görcsös fájdalmat kezdtem el érezni, ami rohamosan egyre nagyobb szakaszokban jobb oldali látásvesztést eredményezett. Na, ekkor már felkerestem egy neves szemészeti klinikát a városban, ott is mindenféle vizsgálaton estem át, mikor megállapították, hogy a jobb szemem 70%-ára nem látok, erről még képet is kaptam. Szemkenőcsöt, antibiotikumot kaptam, majd egy kontroll időpontot.

A kontrollra cca. 2-3 hét múlva kellett mennem, mikor is az állapotom semmit sem javult a felírt, s alkalmazott készítményektől. Akkor szemész orvosomban felötlött, hogy esetleges neurológiai problémám lehet, ezúttal még a látásvesztés és gyengeség miatt a sclerosis multiplex gyanúja is felmerült. Folytattam hát utam egy szintén neves klinika neurológiai szakrendelésén, ahol az ügyeletes hölgy járás/látás/egyensúly vizsgálatoknak vetett alá, majd közölte velem, hogy kivizsgálás céljából fel kéne mennem az osztályra, pár napig befeküdni. Így is történt. Ez már 2012. szeptember 6-án volt. Ha jól emlékszem, még aznap este CT- n is voltam, ami mint utóbb kiderült, teljesen normális volt. Másnap a doktornő közölte velem, hogy látóideg-gyulladáson kívül nem találtak mást, ez azonban a sclerosis m. első, vagy egyik tünete, ezt viszont csak liqorból/agyvízből/ lehet teljes biztonsággal kideríteni, úgyhogy szeptember 9-én lumbálás/gerinc megcsapolás/ lesz.

Mindez így is történt. Ez idő alatt 4 liter szteroid infúziót kaptam, s szép lassan elmúlt tőle a gyulladás, majd a látásom is visszatért.  Megtörtént a lumbálás, de annak csak x nap múlva van eredménye, így mivel már nagyon szerettem volna hazamenni, szeptember 14-én megkaptam a zárójelentést, szintén egy kontroll időponttal, mikoris kiderül a lumbálás eredménye… azaz sclerosis, avagy nem. A lumbálás után sokat kell inni, mert szédülhet az ember utána, én így is voltam, de legalább már jól láttam mindkét szememre, s izgatottan vártam a kontroll eljövetelét, hogy kiderüljön mi is volt ez.

Ha jól emlékszem szeptember 20-a környéke volt az. Addig vidéken, a várostól 60 km-re voltam a szüleimmel, mert az élettársamnak szoros volt a munkabeosztása, s nem szerettem volna ilyen gyengén sokáig egyedül maradni. Eztán eljött a kontroll időpontja, ahol kiderült, hogy nem sclerosis multiplexem van, de azért fél év múlva menjek vissza egy újabb kontrollra, ahol csinálnak CT-t is.

Pihenés, még 10 nap táppénz/szabadság és irány dolgozni. Hazafelé a barátnőmékkel jöttünk kocsival, kb. 35-40 fok lehetett akkor, én mégis fáztam. Ez után ez így is volt cca. 1,2-2 hétig. Természetesen orvos látott, s mivel a szteroid infúzió legyengíti a szervezetet, lappangó betegségre gyanakodtunk. 24 évesen mire másra is lehetett volna… gondoltuk mindannyian.  De a láz, hidegrázással egyre csak nem szűnt, erre szeptember legvégén már egy sürgősségi osztályra szállítottak /akkor még a család/ Ott azonnal elvégezték a szükséges vizsgálatokat, minden normális volt. Így felkerültem az intenzív osztályra, aholis október 3-án megtörtént a baj, hajnalba stroke-ot kaptam.

Viszont erről már nem sok emlékem van, csak a nővérek és orvosok szaladgálása és hogy mentővel visznek valahova. Onnantól homály. A végkifejlet ezután egy  craniotomia/agyi nyomás miatti jobb oldali koponya-nyitás/ lett és egy bal oldali bénulás, amit én csak október 16-án észleltem a kóma utáni ébredést követően. Amiből kopaszon, kb. 38 kilósan ébredtem, lélegeztető gépre csatolva.

Aztán következtek a vizsgálatok. Mitől volt a láz, majd a stroke? Addig tiszta volt a koponya-nyitás miatt, hogy egy baktérium-góc okozta, de honnan indult???  Szerencsére egy okos doktornőnek eszébe jutott, hogy esetleg a szívemmel lehet gond, talán szívbelhártya gyulladás, mert a lázam egyre nem szűnt, akkor már jégakukkal körberakva feküdtem.  Ultrahang vizsgálattal derült ki, hogy a mitrális billentyűmről szakadt le a baci, ami tönkretette azt, így ha erősebb leszek /és ha túlélem ezt is/ ki kell cserélni a billentyűm műre, ugyanis a leszakadt baci tönkretette, s nem jól szállítja a vért.   

Az az évi karácsonyt még az intenzív osztályon töltöttük a szeretteimmel. Nagyon jó helyen voltam, az ápolókkal szinte már családias viszonyba kerültem/kerültünk, így nem volt rossz ott karácsonyozni. Az ünnepek elteltével átszállítottak a szívműtét helyszínére, ahol úgy döntöttek, hogy elsőként rehabilitáljanak, mert még túl gyenge vagyok egy nyílt szívműtéthez.

Így hát 2013. január 14-én a rehabilitációm elkezdődött, ez 2014. január 17-én ért véget és végre a saját környezetemben épülhetek tovább. Az imént említett szívműtét 2014. április 29-én volt.  A jelenlegi állapotom most, hogy teljesen ellátom magam, 3 pontos tám bottal tudok járni, a bal karom vállból és környékből működik és 2 év után most kezdtek el beindulni az ujjaim. Nem kevés meló ez még mindig, de akik ez idő alatt mellettem maradtak, egyre csak erősítenek.  Jelenleg itthon épülök, leszázalékolva, s próbálok erőt meríteni egy halálos betegségből, amire többek között én vagyok az élő példa!

Fodor Alexandra

Szombaton és vasárnap is dolgozom délutánosban, nem akartam, de a főnököm az az isten. Fáj a fejem két hete folyamatosan kicsit, vagy nagyon, hol szúr, hol tompán. A háziorvosom szerint csak az időjárás,de mondom neki, hogy még kótyagosnak is érzem a fejem, ezen jót derült.

2011. augusztus  07. vasárnap este 22 óra, vége melónak, gyerünk haza, kocsiba  ülök. Párom otthon vár, vacsi, kicsit beszélgetünk, fél 12. Alvás, reggel megint munka!

2011. augusztus 08. hétfő hajnali 1 óra, arra ébredek, hogy nem tudok az oldalamra fordulni. Nehezen, de felkeltem, nem kellett volna. Fekszem a padlón, és nem tudok mozdulni, valamit makogok, de igazán nem jön hang számon. Csak pislogok, és nem értem, nem vagyok feladós típus, tovább próbálkozom, de nem megy. Felfogom, baj van, nagy baj. Az agyam tiszta, meglepően nyugodtan fogadom, nem félek, de bizonytalan vagyok. 01óra15 perc, megjött a mentő, faggatnak a mentősök, és rádöbbenek, nem tudok beszélni. Kórház, CT, infúzió, vérrögoldó. Jön a Doktor közli SZTROKE, az meg mi?!?! Hogy, hogy én? Mindig makkegészséges voltam. 10 nap az intenzíven, utána még 7 nap az osztályon, nem mondanak semmit, se jót, se rosszat. Vizsgálják a rizikó faktoraimat, nem találnak semmit.

Jött egy Doktor, kérdezte akarok-e menni rehabra. Hurrá!  El innen, akárhová, csak el.

3 hónap a rehabon. Megtanultam újra járni, a gyógytornász lányok istennők, sokat tudnak, türelmesek, közvetlenek. Újra tanultam beszélni, öltözködni, tisztálkodni. Nehéz volt!

Haza mentem, és otthon is nehéz volt, gyógytorna, masszírozás, akupunktúra. Mindenki segített, a párom, a barátok, a szomszédok, sokat és önzetlenül, hálás vagyok nekik!

Sok időm volt, szabad idő, aztán gondoltam egyet, és megszületett az első segédeszközöm: a KÉZTRÉNER. A jobb karommal volt gondom. Fájt és nem tudtam úgy tornáztatni, ahogy szerettem volna. Merev, fáradt, és béna volt.

Szétvágtunk egy kerékpárt, abból szerkesztettem meg a prototípust, a párommal meg a szomszéddal, egyik sem lakatos. Kezdetleges darab volt, de én onnan számítom a lényeges javulást. Először egy percet bírtam, aztán kettőt, majd ötöt. Rá kellet kötni a kezem, hogy használni tudjam, de a csuklóm, a könyököm, a vállam, és a hátam egy része a mozgás miatt, a jobb vérellátás következtében, kevésbé fájt. Már 20 percnél tartottam, naponta 3x.

Kezdett sütni a nap, úgyhogy  elmondhatom, ha sokat  dolgozol, teszel azért, hogy rendbe jöjj, akkor előbb-utóbb feletted is kiderül az ég!

A mai napig használom, és még egy dolog: ne higgyetek annak, aki azt mondja 8-12 hónap után nincs javulás, nem igaz! Magam vagyok rá a példa, de van javulás, ha kicsi és lassú, de igenis mindig van javulás!!!

 

Hollósi Csaba

Az én Caminóm

Évekkel ezelőtt olvastam a Caminóról, annyira én vagyok, végig kéne járnom. Pénz és megfelelő elhatározás híján maradt az az élet, amin réges-régen változtatnom kellett volna. Egy nem működő házasság, anyagi ellehetetlenülés, minden napos stressz a túlélésért. A csekkek rakosgatása, mi az amit muszáj, a többi a fiókba került és ott is maradt. Közben a vérnyomásom 220-250/140, a testsúlyom 30 kiló pluszban. Idegeim és a lelkem darabokban.

2013. július 14. vasárnap reggel tettem a dolgom egész 9 óráig. Leültem kicsit pihenni és leesett a bal kezem, kicsúszott alólam a lábam, éreztem ahogy az arcom csúszik lefelé. Egy ideig még tudtam beszélni, kértem a férjemet adja a jobb kezembe a telefont, mert mentőt hívok. Jó volt a megérzésem, STROKE.

Azonnal egy stroke központba vittek, majd 5 nap az intenzív osztályon becsövezve, drótozva, fél-bénán. A gyerekeim szemében láttam nagy a baj, de érdekes módon már a mentőben éreztem és tudtam meggyógyulok. Jobboldalt megpattant egy ér az agyamban és a mozgató idegeket elpusztította. Ez okozta a bénulást. Furcsa volt a testem fele mint egy darab meleg hús, de nem éreztem semmit. Mivel igen sűrűn látogatott az orvos, tudtam hogy ez komoly, de biztonságban éreztem magam. Aztán kikerültem a neurológiára, ott szembesültem igazán magammal is, meg látva a többieket, felfogtam mi is történt velem. Kezdett kitisztulni a fejem. Többet voltam ébren, jött a gyógytornász mozgatott ahogy tudott , de akkor még nagyon nehéz voltam. Közben jöttek a lányaim, minden nap reggeltől estig velem voltak Forgattak, kenték a hátamat, ne sebesedjen ki. Próbáltak etetni, de bal oldalon minden kifolyt. Jókat nevettünk. Nagyon hálás voltam , hogy ugyanúgy bántak velem mint régen. Utólag a nagy fiam elmesélte a fejem feldagadva, a baloldalon a szemem is alig látszott, félig lecsúszva, szóval minden elismerésem, hogy rám tudtak mosolyogni.

A tizedik napon átszállítottak egy rehabilitációs központba, amit nem is értettem, hiszen azon kívül, hogy feküdtem semmire nem voltam képes. Begurítottak egy kórterembe három nyolcvan év feletti betegtárs közé. Energiaszint nulla. Kértem a doktornőt vigyenek át valahová, mert én itt nem tudok gyógyulni,…maradtam. A nővérek szimpátiájának köszönhetően, sokat törődtek velem. Talán az, hogy 51 évesen ilyen helyzetbe kerültem elgondolkodtatta őket.

Rengeteget dolgoztak velem, katéterem volt, fürdetni, etetni, öltöztetni kellett. Csupa fiatal, jókedvű nővér volt körülöttem, ez volt az egyetlen elviselhető dolog. Mindennap jött masszőr és gyógytornász. Én nem éreztem semmit, de egyszer csak felültettek, eldőltem mint egy zsák. Aztán kipárnáztak, pár percig úgy maradtam. Naponta látogattak felváltva a szomszédaim, drága nyugdíjasaim és persze a négy gyerekem.

Egy csodálatos doktornőt kaptam, aki bár nem ígért semmit, elmondta, hogy lélekben hosszú felépülésre készüljek fel. Hálás vagyok, hogy így történt és már értem. Elindult a minden napos küzdelem, hogy tudjak wc-re menni, hogy kibírjam a 40 fokos kánikulát, a fájdalmas görcsöt a karomban és a lelkembe n, hogy mi lesz velem. Ekkor még reménykedtem, hogy másnap felébredek és mintha nem történt volna semmi újra járok és mozgok. Tudatosult, hogy minden egyes mozdulatért heteket kell dolgozni. Szenvedtem mindentől, de leginkább attól, hogy nem tudtam elfogadni a mi velem történt. /Utólag tökéletesen látom, hogy megdolgoztam ezért a stroke-ért, mindent megtettem, hogy megbetegedjek./Szépen lassan azért történtek az apró kis csodák, megmozdult a lábam, azonnal sms a gyerekeknek. Szegények mit élhettek át, na ezért sokáig haragudtam magamra, mit tettem velük. Folyamatosan jöttem rá, meg kell bocsátanom magamnak, mert addig nem fogok gyógyulni. Senkit és semmit nem hibáztattam egyetlen percig sem, hiszen tudtam miért történt velem ez a tragédia. Csodálatos segítőket kaptam a nővérekben, akik képesek voltak elhitetni velem, hogy rendbe jövök. Tudtam én is , de jöttek a hullámvölgyek, a nagy hisztik és akkor kellett egy mondat a nagylányomtól, aki mindig akkor hívott, amikor épp szükségem volt rá. Ez nagyon érdekes egyébként. Soha nem pátyolgatta az önsajnálatomat, hanem teljes hittel elmondta, hogy minden rendben lesz. Sírjak, hisztizzek, mert ez normális. Mivel én az érzéseimet mindig jól elfojtottam, számomra is új oldalamat ismertem meg. Rájöttem ez az én caminom. Kell ennél jobb önismereti tréning, vagy kell-e nagyobb kitartás mint egy bénult lábbal járni tanulni. Folyamatosan küzdeni a félelmeimmel a fájdalommal.

Hat hónap alatt, míg bent voltam, végig jártam a lehetetlennek tűnő utat. Sok-sok kiváló ember segítségével, akik mind azt erősítették bennem, hogy meg tudom csinálni. Először kerekes székkel közlekedtem, ami egy csoda volt, mert kinyílt a világ, nem voltam bezárva. Aztán járókeret, ami nem ment egy kézzel. Ami bevált a három lábú bot, amivel megtanultam menni. Illetve tudom, hogy kell menni, de az- az érzés, hogy járni még mindig nincs meg. A kezem vállból mozog, az ujjaim egy irányba igen, de kifelé még nem. Amit ki nem hagynék semmiképp, harcom a diétás nővérrel.

Bántott, hogy le akarnak fogyasztani és mennyire igazuk volt.

Ezer köszönet érte, utólag is. Szénhidrátmentes diéta, úgy 800 kalória körül . Betartottam mindent,mert jobban féltem egy újabb betegségtől, mint az éhségtől. A gyerekeim és menyem szuper finom kenyereket és salátákat, joghurtot, lecsót, grill csirkét hoztak. Soha nem akartak mást hozni mint amit kértem. Jót akartak nekem ,már tudom. Az eredmény a betegségem kezdete óta, a kilenc hónap alatt -30 kiló.

Szeretek tükörbe nézni, ráállok a mérlegre, amit régen sosem tettem.

Még egy dolgot megtanultam, bátrabb lettem. Amikor kiengedtek, még kerekes székben, elköltöztem otthonról. Inkább éljek egyedül, mint egy ártó és rossz házasságban.

Szép lassan minden a helyére kerül. Most éppen Berlinben vagyok , mert két hét múlva megszületik az első unokám. Segítek a lányomnak amiben tudok. Minden lassan megy, de sokat lehet egy kézzel is csinálni. Tudok főzni, vasalni, virágot ültetni, mosogatni és amiket még nem próbáltam.

Kirándultunk, sétálunk, közben ami nagyon fontos rengeteget nevetünk.

A legjobb gyógyszer állítom. Voltam már kirándulni, bolha piacozni, vásárolni. A legjobb rehabilitáció az élet, ahogy azt egy számomra csodálatos fiatalember mondta.

Kilenc hónap telt el, átalakultam kívül-belül. Soha többé nem leszek már az a nő aki voltam.

Értékelem az egészségem, oda figyelek magamra és megszerettem az új külsőmet.

Még rengeteg munka van előttem, de sok siker van már mögöttem.

Tudom, hogy meggyógyulok és azt is, hogy soha nem léptem volna és nem tettem volna ennyit magamért, ha nem leszek beteg. 52 éves leszek és előttem egy új élet tele lehetőséggel és kihívással.

Dancsné Márti