RÖG

1. rész 2013 február, Bajcsy Kórház

Agyamba beleállt a rög,
ettől lettem röghözkötött.
De ezen nem röhögök,
ülök, fekszem és nyögök.

Mire a rög felszívódik,
a vetés is kisarjadzik.
A rögös utam megkátyúzom,
bal kezemet feltámasztom.

Sima úton nem döcögök,
milyen más, ha nincsenek göröngyök.
Elmegyek a REHAB-ra,
erősítek holnapra.

Body builder leszek végül,
ha a fejem le nem szédül.
Holnapután után vígan futok,
a rögökkel már nem foglalkozok!

2. rész (2013.május Gizella Kórház, a REHAB.)

3 hónap után megvan az örömöm,
mert jól mozog mindkét könyököm.
De az egészen azért mégsem röhögök,
mert elvisznek az ördögök.

Weszely György

2011 januárjában történt. Alig múltam 30, két kicsi fiú anyukájaként, makkegészségesen éltem..  Az egész tényleg egy másodperc tört része volt. A régi életem, a régi önmagam, másodpercek alatt foszlott semmivé…Az első, ami feltűnt, hogy nem látok balra,  soha nem tapasztaltam korábban ilyet, de próbáltam  elhinni, hogy mindjárt elmúlik…aztán fokozatosan vettem észre, hogy a bal oldalam nem érzem, nem fog a kezem, nem lép a lábam…talán 20 perc is eltelt, mire rájöttem, hogy komoly baj van.. Először az ügyeletet hívtuk, az orvos beadott egy görcsoldót, mért vérnyomást, és mondta, hogy pihenjek…már mentek volna, mikor mégis úgy döntöttek, mentőt hívnak, irány a stroke ambulancia. Az első órákban nagyon féltem. Féltem attól, hogy nem tudom mi történik velem, a zsibbadás egyre terjedt, zsibbadt a torkom, szám, fejbőröm…Egyszerűen féltem attól, hogy megfulladok…

Aztán pedig már nagyon fáradt voltam…aludni akartam, de féltem, hogy nem fogok felébredni többé…el-el bóbiskoltam, hosszas várakozás után arra eszméltem, hogy a fejem fölött túlélési esélyekről beszélget egy orvos a párommal…lassan értettem meg, hogy rólam beszélnek. Szerencsém volt, három órán belül kerültem a kórházba, így megkaphattam azt az infúziót, ami oldja a vérrögöt, ami megállíthatja a folyamatot, ahonnan még visszafordíthatóak bizonyos történések. 3 napot töltöttem intenzíven, gépeken, infúziókon., egyáltalán nem volt betegségtudatom, folyamatosan az munkált bennem, hogy haza akarok menni, otthon lenni a családommal, úgy élni, mint eddig. Felébredni a rémálomból… Ahhoz kellett idő, hogy elfogadjam, hogy nem fogok már úgy élni, mert valami végérvényesen megváltozott…A gondolataim, az énképem, a világképem változott meg gyökeresen…4 nap után kelhettem fel először és szembesültem vele, hogy vissza kell szereznem az uralmat a testem fölött… Ezek után minden nap gyógytorna, apró célok, hogy a fürdőbe este már ne kerekes széken menjek ki, majd már a kórház legtávolabbi sarkába is sétálva menjek …( a bénulás mellett a látóterem egy része, a testem bal oldalának érzékelése, és a tájékozódási képességem sérült) Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem volt válasz a miértekre…a mai napig nem találták meg az okát.  Minden rizikófaktorra negatív vagyok. Sokáig meghatározta a mindennapjaimat a félelem, hogy újra megtörténik… Túl kellett lendülni a tényeken, hogy ez az elsődleges halálozási ok ma Magyarországon és hogy minden harmadik stroke-os két hónapon, de legkésőbb egy éven belül meghal. Ma már büszkén mondom ki, hogy nem félek elaludni esténként, mert már nem az jár a fejemben, hogy felébredek e holnap, és ha igen, akkor hogyan… Fizikai értelemben teljesen felépültem A látóterem egy része továbbra is hiányzik, de az agyam megtanulta úgy használni a szemem, hogy a mindennapi életben ez nem okoz gondot. A tájékozódási képességem részben javult, részben megtanultam teljesen másként tájékozódni, figyelni a külvilágot, minden apró részletet megjegyezni és az alapján haladni.

Nagyon sok mindenben megváltoztatta a gondolkodásomat a stroke, illetve az az út, amelyen eljutottam odáig, hogy azt mondom felépültem. Megmutatta, hogy ez az egy életem van, ezt kell úgy élnem, hogy minden pillanatában benne vagyok.  Megtanultam örülni minden reggelnek, minden napfelkeltének. A hideg szélnek éppúgy, mint a napsütésnek…Megtanultam észrevenni magam körül a jeleket, amik alapján tájékozódhatok, és az embereket, akiknek a jelenléte szükséges az életemben. Sokkal nyitottabb vagyok a lélek rezdülésire , s hiszem, hogy nincsenek véletlenek…nem véletlenül kaptam a stroke-ot,  hanem, hogy tanuljak belőle, kinyíljak, figyeljek…

Eszter

Mindig is szerettem a terveim szerint haladni, a munkámban és más tevékenységeimben is. De az élet időnként egész váratlan meglepetésekkel szolgál. 2011. március 22-én egy jól tervezett és jól alakult nap közeledett a végéhez, amikor egy előadás megtartása és egy jó hangulatban elköltött ebéd után vidékről hazafelé tartottunk kollégáimmal az autópályán.  Ahogy beszélgettünk, hirtelen egy éles sípolást hallottam a jobb fülemben. Megkérdeztem a többieket, hogy ők is hallják-e, de ahogy kimondtam, már tudtam, hogy nálam van a gond. Azonnal félreálltam a leállósávban. A bal oldalam zsibbadt. Eltelt pár perc, de nem javult a helyzet, ezért a többiek javaslatára kiszálltam a kocsiból friss levegőt szívni. De már nem tudtam elmenni a kocsitól, az egyensúlyérzékem elveszett. Átadtam a volánt, hogy biztonságban minél hamarabb beérjünk Budapestre. Szédültem, egyre jobban zsibbadtak a bal végtagjaim és a fejem is fájt. Amikor épp nem hánytam, tudat alatt a saját funkcióim működését ellenőriztem: viccelődni próbáltam, beszélni, mosolyogni. Picit nehezebben mentek a szokásosnál, de nem gyanúsan.

A kórházba már a párom vitt be, akit még útközben felhívtam, hogy baj van. A betegfelvételnél nem tudták, mi a probléma ezzel a 28 éves fiatalemberrel. Az osztályvezető főorvost kellett lehívni, aki egyből bent tartott és közölte, amit senki nem akart elhinni: stroke. Végig az eszméletemnél voltam, de az első két napban jobban örültem volna, ha nem. Az ezt követő napokban az állapotom gyorsan javult, köszönhetően annak, hogy hamar kórházba kerültem, és talán az aktív sportolói hátteremnek is. A felépülés nem volt kérdés számomra, minden lehetőséget próbáltam kihasználni a fejlődésre. A kezdeti látványos eredmények után viszont még egy hosszú harc következett, amit a félelmekkel való szembenézés, az időnkénti visszaesésekkel való megküzdés és a pszichés megerősödés határoztak meg.

Nem derült ki, hogy mi okozta a stroke-ot. Látszólag nem is volt értelme annak, ami történt. De rájöttem, hogy nekem kell értelmet adni neki. Sokat tanultam az elmúlt időszakból és próbálom felhasználni a tapasztalataimat, hogy jobbá, többé váljak, és hogy másoknak is segíteni tudjak.

Kocsis Gábor

A buszon történt, reggel, hogy éreztem magamon a tüneteket, előtte 4 nappal nagyon erős fejfájásom volt, és már nem olyan erősen, de tartott is még péntekig, amíg a tünetek jelentkeztek. Először a lábam nem bírt el, meg-megbicsaklott, mint a marionett bábunak, ha elvágják a madzagot. Majd nem tudtam gépelni, és még később beszélni sem. Rohamszerűen jött rám a gyengeség,  úgy beszéltem, mint aki be van rúgva, és sírtam a pániktól. Mehettem volna kórházba akkor is, de mindig is utáltam, nem akartam menni. Később, a nap folyamán majdnem hazáig BKV-ztam, egy darabon elém jöttek kocsival, mert mondtam, hogy nagy baj van.

…Még a saját lábamon szálltam be a mentőbe. A jobb oldalamra lebénulva, és kábán ébredtem a kórházban, most már tudom, sokat kellett altatni. Az első 2 hétből csak képek vannak meg, a látogatókról, az orvosról, a gyógytornászokról és a nővérekről, akik mind nagyon kedvesek voltak. Nem tudtam nagy wc-re menni, folyton a sajtosat kívántam, bár mozogni nem tudtam. Nem mertek kiengedni az intenzív osztályról 12 napig, hogy biztos megmaradok-e, mert tényleg fiatal vagyok. Közben csináltak 2 koponya CT-t és 1 MRI-t. Az biztos, hogy ez az időszak a családomnak is nagyon nehéz volt.

…Kb. 3 hét múlva megszűnt a bénulás.

Amiben megváltoztam: Ami külsőre is látható, hogy letettem a cigit, a kávét, sokkal kevesebbet, és egészségesebbet eszem és fogytam 13 kilót eddig. Maradt egy kis afázia, vagyis beszédhiba, ami volt sokkal rosszabb is, annyiban még érzem, hogy nehezebb kiejteni a szavakat, és ha gyorsan beszélek, van, amit 2x kell kimondani, hogy menjen, de amúgy nem vészes, a logopédus 1x látott, és azt mondta, magától helyrejön. Minden stroke-os eset más, nem minden sérül egyformán. Sokkal csendesebb lettem, bár kezdek a régi önmagam lenni, noha a kiszolgáltatottság nagyban megváltoztatott. Sok mindent átértékeltem, de a céljaim ugyanazok maradtak, még ha az út rögösebb is, ami hozzájuk vezet. Hála Istennek, ugyanaz maradtam, csak megnéztem a dolgokat más szemszögből is, de hiszem, hogy ez hozzásegít majd, hogy még jobb ember legyek. Olyan lecke volt ez, amit soha nem felejtek el.

Sarkadi Gabriellának hívnak. 2005-ben még egy alapítványi gimnázium gazdasági vezetője voltam. Fél évvel később, 36 évesen, kaptam egy stroke-ot, és a jobb oldalam lebénult. Ami érintette az egyensúlyom, a koordinációm és a motoros készségeimet.

Újra kellett tanulnom járni, beszélni és nyelni. Többéves kitartó munka után újra képes voltam minderre.

Utólag látom, hogy az életmódom hagyott némi kivetni valót maga után: túl sok volt a stressz az életemben.

A szélütés előtt fogalmam sem volt az előjelekről. Nem is igazán tudtam, hogy mi ez a betegség. Azt gondoltam, hogy csak az idősebbeket érinti. Szeretném, ha az emberek észrevennék, hogy a STROKE ma már bárkivel megtörténhet.

2010-ben kezdeményeztem egy alapítvány életre hívását, mely elsősorban a túlélőkrehabilitációját segítené. 2011-ben létrejött a Strokeinfó Alapítvány.

Szeretem a munkát, amit végzek, és jó érzéssel tölt el a tudat, hogy, ha csak egy embert is sikerül „megmenteni”, már megérte!

vissza

A családom azonnal kihívta az ügyeletet, de mire kiértek, jobban lettem, ezért azt javasolták, hogy pihenjek, és vegyek be fájdalomcsillapítót. Estére azonban megint rosszul lettem, a fél oldalam lebénult, és már a beszéd sem ment. Kiderült: agyi infarktust, stroke-ot kaptam – 29 évesen. A kórházban három hétig altatásban tartottak. Nagy volt a veszélye annak, hogy sosem fogok meggyógyulni, teljes ápolásra szorulok majd, és nemcsak fizikailag, de szellemileg sem leszek ép soha többé.

Javult az állapotom, de sajnos a beszédzavar elég sokáig megmaradt. Megint meg kellett tanulnom járni és beszélni is.

Sosem felejtem el az első újra kimondott szavamat: na – mindössze ennyit sikerült kiejtenem.

De mégis hittem abban, hogy újra egészséges lehetek. Már az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben voltam, amikor elárulták, miért kellett újrakezdenem az életem: a cigi-fogamzásgátló kombó miatt. Előtte sohasem hallottam arról, hogy a két dolog együtt életveszélyes stroke-ot válthat ki. Sajnos elég nagy árat kellett fizetnem ezért a tudásért. Egyszerre jártam gyógytornára és logopédushoz, dolgoztam ezerrel, hogy helyrejöjjek.

Dobozi Edina

vissza