2011 januárjában történt. Alig múltam 30, két kicsi fiú anyukájaként, makkegészségesen éltem..  Az egész tényleg egy másodperc tört része volt. A régi életem, a régi önmagam, másodpercek alatt foszlott semmivé…Az első, ami feltűnt, hogy nem látok balra,  soha nem tapasztaltam korábban ilyet, de próbáltam  elhinni, hogy mindjárt elmúlik…aztán fokozatosan vettem észre, hogy a bal oldalam nem érzem, nem fog a kezem, nem lép a lábam…talán 20 perc is eltelt, mire rájöttem, hogy komoly baj van.. Először az ügyeletet hívtuk, az orvos beadott egy görcsoldót, mért vérnyomást, és mondta, hogy pihenjek…már mentek volna, mikor mégis úgy döntöttek, mentőt hívnak, irány a stroke ambulancia. Az első órákban nagyon féltem. Féltem attól, hogy nem tudom mi történik velem, a zsibbadás egyre terjedt, zsibbadt a torkom, szám, fejbőröm…Egyszerűen féltem attól, hogy megfulladok…

Aztán pedig már nagyon fáradt voltam…aludni akartam, de féltem, hogy nem fogok felébredni többé…el-el bóbiskoltam, hosszas várakozás után arra eszméltem, hogy a fejem fölött túlélési esélyekről beszélget egy orvos a párommal…lassan értettem meg, hogy rólam beszélnek. Szerencsém volt, három órán belül kerültem a kórházba, így megkaphattam azt az infúziót, ami oldja a vérrögöt, ami megállíthatja a folyamatot, ahonnan még visszafordíthatóak bizonyos történések. 3 napot töltöttem intenzíven, gépeken, infúziókon., egyáltalán nem volt betegségtudatom, folyamatosan az munkált bennem, hogy haza akarok menni, otthon lenni a családommal, úgy élni, mint eddig. Felébredni a rémálomból… Ahhoz kellett idő, hogy elfogadjam, hogy nem fogok már úgy élni, mert valami végérvényesen megváltozott…A gondolataim, az énképem, a világképem változott meg gyökeresen…4 nap után kelhettem fel először és szembesültem vele, hogy vissza kell szereznem az uralmat a testem fölött… Ezek után minden nap gyógytorna, apró célok, hogy a fürdőbe este már ne kerekes széken menjek ki, majd már a kórház legtávolabbi sarkába is sétálva menjek …( a bénulás mellett a látóterem egy része, a testem bal oldalának érzékelése, és a tájékozódási képességem sérült) Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem volt válasz a miértekre…a mai napig nem találták meg az okát.  Minden rizikófaktorra negatív vagyok. Sokáig meghatározta a mindennapjaimat a félelem, hogy újra megtörténik… Túl kellett lendülni a tényeken, hogy ez az elsődleges halálozási ok ma Magyarországon és hogy minden harmadik stroke-os két hónapon, de legkésőbb egy éven belül meghal. Ma már büszkén mondom ki, hogy nem félek elaludni esténként, mert már nem az jár a fejemben, hogy felébredek e holnap, és ha igen, akkor hogyan… Fizikai értelemben teljesen felépültem A látóterem egy része továbbra is hiányzik, de az agyam megtanulta úgy használni a szemem, hogy a mindennapi életben ez nem okoz gondot. A tájékozódási képességem részben javult, részben megtanultam teljesen másként tájékozódni, figyelni a külvilágot, minden apró részletet megjegyezni és az alapján haladni.

Nagyon sok mindenben megváltoztatta a gondolkodásomat a stroke, illetve az az út, amelyen eljutottam odáig, hogy azt mondom felépültem. Megmutatta, hogy ez az egy életem van, ezt kell úgy élnem, hogy minden pillanatában benne vagyok.  Megtanultam örülni minden reggelnek, minden napfelkeltének. A hideg szélnek éppúgy, mint a napsütésnek…Megtanultam észrevenni magam körül a jeleket, amik alapján tájékozódhatok, és az embereket, akiknek a jelenléte szükséges az életemben. Sokkal nyitottabb vagyok a lélek rezdülésire , s hiszem, hogy nincsenek véletlenek…nem véletlenül kaptam a stroke-ot,  hanem, hogy tanuljak belőle, kinyíljak, figyeljek…

Eszter