A stroke sokszor a semmiből jön, és drámai és nem várt változásokat hoz az ember életében. Tönkreteszi az izomzatot, az egyensúlyt, a bőrérzékelést vagy a beszédkészséget, attól függően, hogy az agy mely része sérül. Ennek az összetett agysérülésnek azonban a fizikaiakon kívül lelki tünetei is vannak, lelki problémákat okoz.

A stroke-osok nagy többsége nagyon aggódik amiatt, hogy elvesztette az uralmát a saját teste felett, hiszen az nem úgy működik, mint annak előtte.

Nagyon sokan remény vesztettekké válnak az első, kórházban eltöltött idő alatt. Mások kifejezetten könnyűnek élik meg a stroke-ot lelkileg, számukra nem megterhelő, sőt, inkább kihívásként fogják fel.

“Miért én?” – teszik fel sokan a kérdést, mert sokan élnek úgy, ahogy egy stroke-on átesett ember is élt, mégsem kapják meg ez a betegséget. Nehéz megbarátkozni azzal az új személyiséggel, ami a lábadozás során kialakul.

Az idősek gyakran azt hiszik, a betegség a koruk következménye. Sokan számolnak be arról, hogy a személyiségükben olyan változások álltak be, melyek következőében sosem lesznek már ugyanazok, mint voltak. Sokan szenvednek attól a gondolattól, hogy mozgás sérültekké váltak.

Ezt az érzést súlyosbítja az emberek mozgás sérültekhez való hozzáállása. Vagyis, hogy félrenéznek, ha kerekesszékes, mankós stáb. embert látnak (mert egyszerűen nem tudják, hogyan viselkedjenek velük, mert ugye bámulni nem illik).

Hit és elfogadás

A stroke az emberek hitére is hatással van. Akinek nem volt, az sok esetben ezáltal alakul ki, vagy szilárdul meg, hiszen felismerik, hogy figyelmeztetést kaptak egy külső erőtől, aki végül életben hagyta őket. Vagy ellenkezőleg, épphogy elvesztik a hitüket, a “miért én” érzés miatt.

A gyógyulási folyamat része, hogy elfogadjuk “új énünket”. Új elfoglaltságokat találjunk, mert esetleg a régiek már nem lehetségesek, és megtanuljunk a hiányosságokkal is együtt élni.

Hazatérés a kórházból

Sokak számára az is nehézséget okoz, hogy elhagyva a kórházat, vissza próbáljanak illeszkedni a régi életükbe; hiszen úgy érzik, már nem passzolnak bele, főleg, hogy minden ismerős a régi XY-t várja vissza.

Sokan nem szeretnek egyedül lenni, mert félnek egy újabb stroke-tól, és ilyen esetben jó, ha van velük valaki (nekem, mint volt stroke-osnak ez soha eszembe sem jutott – a szerk.). Ennél viszont jobb megoldás mindent megtenni annak érdekében, hogy ne kapjunk egy újabb sroke-ot. Szedni kell a vérhígítót rendszeresen, és egészségesebben, természetesebben élni.

Számos esetben alakul ki önbizalomhiány,  a stroke-on átesett ember nem mer közösségbe menni, mert fél az eleséstől, vagy nem akarja, hogy mások lássák a gyengeségeit.

Megint mások azt tapasztalják, hogy sokkal érzékenyebbek lettek, olyan helyzetekben is elérzékenyülnek, vagy sírnak, amelyekben előtte nem. Szélsőséges esetben depresszió is kialakul. Ez teljesen normális velejárója a stroke-nak, ehhez is hozzá kell szokni.

A depresszió a legtöbb esetben a “be vagyok zárva egy dobozba” érzéstől alakul ki, vagyis, hogy a páciensek ideiglenesen, vagy véglegesen nem tudnak már megtenni dolgokat, amiket annak előtte tudtak. A gyógyszeres kezelés olyan esetben megoldás, amikor a pozitív gondolkodásra nevelés már nem segít.

Nem mondthatjuk ki egyértelműen, hogy stroke-osok voltunk, és teljesen meggyógyultunk, mert ilyen nincs. Ugyanazok, már sem lelkileg sem testileg nem leszünk, ezzel meg kell barátkozni.

Kötelességünk viszont a tőlünk telhető legtöbbet megtenni azért, hogy a régit a legjobban megközelítő szintre visszakerüljünk.

A http://healthtalkonline.org/disability/Stroke/Topic/1421/ cikkét alapul véve írta: Hintya Enikő (http://strokeomvolt.blog.hu).