– Mindig vigyáztam az egészségemre. Nem vagyok sem cukorbeteg, sem elhízott, és még a vérképem is jó, vagyis nem tartoztam azok közé, akik stroke-szempontból veszélyeztetettnek számítanak – kezdte történetét Halász Gábor. A szegedi származású egykori sorozatszínész, aki a Barátok közt Hoffer Misijének karakterét levetkőzve immár tíz éve egy kis falu polgármestereként dolgozik, másfél hónapja majdnem életét vesztette az alattomosan érkező roham miatt.

Amikor beindult a pokol

– Augusztus 5-én, pénteken, munka után a barátaimmal Balatonalmádiba mentünk egy borfesztiválra. Éppen csak kiszálltam a kocsiból, amikor beindult a pokol. Elkezdtem balra szédülni, nem tudtam nyelni, habzott a szám, három percen belül pedig beszélni is képtelen voltam – idézte fel a történteket.

– Aztán össze is estem, a többiek egy padhoz támogattak, de nem tudtam leülni. Közben egyre többen gyűltek körénk, a tömegből pedig egyszer csak azt hallottam, amint valaki a gyerekének rám mutatva magyarázza: így jár, aki drogozik.

Gábort a mentő a veszprémi kórház intenzív osztályára vitte, ahol meglepetésére egy ismerős szegedi arc hajolt először fölé. A színház súgójának fia ugyanis ott orvos, ő nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz. A roham után egyébként végig magánál volt, mint mondta, ez volt talán a legszörnyűbb.

– Se járni, se beszélni nem tudtam. Tiszta tudattal egy növény voltam. Ott vitatkoztak felettem a dokik, hogy mit csináljanak: Pestre vigyenek, ahol fizikálisan eltávolítják a vérrögöt, vagy ők végezzék el a kémiai rögoldást. Utóbbinak hatalmas volt a kockázata, hiszen ha valahol vérzésem lett volna, azonnal meghalok. Végül azonban e mellett döntöttek.

Nem adja fel

Halász Gábor egy hetet töltött az Uzsoki utcai kórházban, közben tüdőgyulladást is kapott. Igazi küzdelme azonban csak azután kezdődött, hogy abból is kigyógyították.

– Nem tudtam éjszakánként aludni. Kiszolgáltatottnak és magányosnak éreztem magam, ahogy mozdulatlanul feküdtem az ágyon. Szörnyű érzés volt, hogy az agyam éles, de nem emelkedik se a kezem, se a lábam. Volt ott egy járókeret. Egyik éjszaka megfogtam és felálltam. Először csak álldogáltam, pár nappal később már tettem néhány lépést. A negyedik napra pedig elhagytam a járókeretet. Azt hiszem, akkor éreztem meg, hogy én nem a feladás oldalára fogok állni.

A harmadik hét végén átszállították az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe – a mai napig ott kezelik. Napi 6-8 órát edz, kitartásának köszönhetően újra megtanult járni. Bal keze és lába azonban még ügyetlen, béna a bal hangszála és a nyelőcsövének egy része is, állapota azonban olyan hihetetlen ütemben javul, hogy hétvégére már haza is engedték. Most éppen biciklizni tanul, súlyzózik, és ahogy fogalmazott, dacos erő van benne, hogy minél többet visszahozzon abból, amit a stroke előtt tudott.

Egy széttépett maciba mindent visszavarrni nem lehet

– Az agytörzsben egy 6-szor 9 milliméteres rész elhalt – pont az, ami a vegetatív funkciókért felelős. Néhány tized milliméterre van a légzésközpont, vagyis az is csoda, hogy élek. Most arra tanítom az agyamat, hogy az elhalt részeket más terület vegye át. Azt gondolom, ami velem történt, egy befejezetlen tragédia, ami számvetésre kényszerít. Tíz év polgármesterség után például mérlegelnem kell, hogy ekkora felelősséget és stresszt elbírok-e. És kerülök minden bántó és nyomasztó helyzetet.

Arra a kérdésre, felépül-e teljesen, Halász Gábor még az orvosoktól sem kap választ, hiszen ezt senki nem tudhatja.

– Szerintem egy széttépett maciba mindent visszavarrni nem lehet. Én sem leszek ugyanaz, ezt el kell fogadni. Feladni viszont sosem szabad. Az intézetben nagyon sok embert látok, aki ezt teszi, és őszintén: még csak hibáztatni sem lehet őket, hiszen ez hatalmas próbatétel. De azért is meséltem el a történetemet, hogy erőt adjak ezeknek az embereknek. Harcolni kell, mert meg lehet csinálni.

Története végén Halász Gábor elmondta: egész életében kerülte, hogy magánéletét a nyilvánosság elé vigye, lapunk kampányáról értesülve azonban úgy döntött, támogatja céljainkat azzal, hogy beszél a tragédiájáról.

Sorsával emellett azt is megmutatta, hogy egy 44 éves ember is ugyanolyan veszélyeztetett lehet, mint az idősek, és nem szégyen az az állapot, amivel a túlélők itt maradnak – még akkor sem, ha csorbultak, vagy már csak árnyékai egykori önmaguknak.